... a Bánk Bán nagy dramaturgiai kérdőjele. Passzivitás, tehetetlenség, tétlenség aurája övezi. 

Belesétál a csapdába, amit csak a vak nem láthat - és közben még negédesen is eldalolja, hogy ő nem együgyű, s hogy ő mily egyedi, ismételhetetlen példánya hazája leányinak. Az egész udvar tud róla, mi készül - a férje tud róla, mi készül.

És mégsem tesz senki semmit. 

Senki.

Semmit. 

Petur és a békétlenek végignézik, ahogy behálózzák - Bánk pedig inkább hazájáról énekel és Tiborccal mereng, mint, hogy véget vetne az egész kutyakomédiának. 

Már az is érthetetlen, hogy, ez az egyébként, ha ugyan nem is három-, de végképp nem kétdimenziósra megírt nőalak, miért nem hagyja ott a királyné környezetét, ha már ennyire mérgező ott a légkör. Vagy ezt is a romantikus, sőt, egyenesen a patriarchális struktúrába illeszkedő nőkarakter önálló kezdeményezésre való teljes képtelenségének jeleként kell felfognunk?

Ha nem lenne olyan gyönyörű, olyan megejtő, olyan lélektől és a legmagasabb érzésektől fűtött, olyan mélyen átérezhető ez a nagyszerű dalköltemény, ha nem volna minden egyes taktusa tökéletes - egyszerűen gyűlölni kéne azért, amit ez a nő művel a cselekménnyel. S azért is, amit ez a cselekmény művel ezzel a nővel. 

De ugyan, így már ki venné magára ennek az ódiumát? 

...

Melinda és magyar környezete passzivitása ugyanakkor szinte megelőlegezi a '67 utáni idők a kapitalizmussal szembeni teljes önfeladását. Amikor mindennél nagyobb szükség lett volna az aktivizmusra - a legjelentősebb nemzeti opera, mely minden idők egyik legszuggesztívabb alkotása, amelyet e szent nyelven írtak, passzivitást hirdet. és az egész act leghihetőbb, legvérbőbb és legigazságosabb cselekedetét súlyos bűntetéssel jutalmazza. 

Getrúdért Melindát is elragadja...

...

Nem lehet továbbá nem észrevenni azt sem, hogy Bánk és Melinda az eseményt megelőző áriákban hogyan tetszeleg és lubickol a szerelemben - mindig egyedül. Úgy, hogy a másik épp nincs is jelen. Az első igazi közös dal csak a történteket követően csendül fel... 

S azt sem, hogy az Egressy-féle libretto milyen (tán nem is annyira) titkos kéjt lel Melinda megrontásában. Miközben természetesen a legmesszebbmenőkig elítéli - mi több, nemzetietlennek jelenti ki! - Ottó magatartását. 

...

Végezetül pedig nem hesegethetjük el a kérdést: mit mond el mindez a korszak magyarságáról és az önmagáról alkotot képéről? 

SzJ