Késő este van, már mindenki alszik, de a zongorán még serceg a magnó és én Weöres Sándort hallgatom, ahogy a verseit mondja. És mondja, mondja, cserzetten, el-elfúló hangon, de lélekkel, mágiával és a Teremtésből magával hozott természetességgel.
Sok mindent még nem értek a kozmikus és nagy rezdülésekből, de a társadalmak és személyek szenvtelen szemlélésének nagyszerű, időn, társadalmon és személyen kívüli állapota már ekkor is sajátom s már ekkor mindennél boldogabbá tesz.
Ő az én Vergilliusom, ahogy piarista gimnazista kisiskolás önmagamat végigvezeti egy olyan világon, amelyet leírni csak úgy nem tudtam akkor, ahogy nem tudok most sem - de ennek a rendkívüli költői lénynek a halhatatlan bölcsessége és szemléletének nagyszerű, a gyermekiséget és nemtelenséget ötvöző rendkívülisége megnevezhetetlen kozmikus nyugalommal tölt el...
Karácsony más- vagy harmadnapja van, ezredforduló, Főváros. Nem is emlékszem már. Délelőtt talán misére mentem.
Egyedül, mint mindig.
A mise latin nyelvű volt - mert akkor még előfordult ilyesmi Karácsony másnapjának délelőttjén. (Ezek szerint mégis akkor történt mindez...)
A latin is mágikus nyelv - de akkor én még nem éreztem a vonzását.
Csak a Weöres Sándorét...
Ahogy a "madárka sír" és "örül", "míg piros gerendái közül néz a Hatalmas..."
Ahogy "mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka..."
Mert: "Amikor még / ember se volt, / páfrány-bokor / fölém hajolt, // apónak hívott / a bokor. / Mikor születtem? / Semmikor, / Két jó marék port / könnyedén / a teremtésből / hoztam én..."
...
Ontológiai istenérv volt még mindez, mert, Szabó Lőrinccel "szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ." Akkor még nem kételkedtem és nem kérdeztem. Pedig aprócska töredékét sem értettem mindannak, ami elhangzott.
Most már viszont értek - de nem érzek.
A Pillanat, az Eseménytelenség, a Szent Nyugalom Meditatív zoomja már nem működik.
De én érezni szeretnék...
...
És ülni, és hallgatni ott, és akkor, és ismét ezt a Szent Embert, aki a szó mágiájáról, hitéről és hiteléről beszélt nekem mindennél és mindenkinél inkább hozzám, nekem, értem szólóan...
És a kívülállás Szentségéről, ami - bár akkor még nem tudtam - a Hét helyett az Egyetlen lesz, amelyben részem lehet...
...
Most már tudom...
És mégis képtelen vagyok vele azt mondani:
"Most mint gallyat a máglya égése, / befogad az Isten szenvedése - / nem véges kín, mint vágott-libáé: / határtalan, mint a termő tájé. / Nem mennék / soha vissza, / nem mennék / soha vissza, / kínom olyan kerek, égi-tiszta."
...
Ő égi-tiszta volt.
Én viszont nagyon is földi és finoman szólva is tisztátalan...
SzJ