Egyre erősödik bennem az a megfontolás, hogy a magyar történelmen több sajátos kettősség vonul végig, melyek tézisként és antitézisként kioltva egymást, vezetnek el valamiféle kultúrtörténeti szintézisig. Egy olyan megiratlan mű fundamentumáitg, amelyet előbb-utóbb valakinek muszáj lesz megalkotnia, mielőtt még bekövetkezne a jelen pillanatban nagyon is valószínűnek tűnő nemzethalál...

Ebben a szintézisben pedig feltétlenül szerepelnie kell két kategóriának: a közösségi és individuális magyar történelemről van szó... 

1526 előtt

ugyanis a magyarság merőben közösségi fogalom. Árpád népe, Szent István népe, Mária népe, a tatárjárás megedzette és a "meghalt Mátyás, oda az igazság" formálta közösségi indentitás következményeként előálló Kárpát-medencei létezés. Félig-meddig még öntudatlan. Ártatlan, aranykori, saját lehetőségeinek tágasságát és értékét nem felismerő, de azt mégis megélő és sajátosan továbbörökítő. Fiatal és szilaj. 

Uralmi pozíciót birtokló, de nem az 1867 utáni ideges, lefelé taposó és felfelé birodalmat álmodó, hanem valódi, magabiztos dominanciát demonstráló. Titka a Karácsony Sándor által többször leírt mellérendelés. Nem hierarchiában, hanem befogadásban gondolkozik - kollektív identitását nem gyengíti, hanem megerősíti soknyelvűsége és sokszokású mivolta. 

Viszont a nép ázsiai statikussága is jelen van - városai megkésettek, polgársága egzotikum. A visegrádi struktúrában (mert a magyarországi viszonyokat nem a nyugathoz, hanem ehhez kellene mérni) egyedülálló módon minden felépítménye a termőföldön alapszik.* Abból sarjadt ki. Városai nem civitasok, hanem oppidiumok. Mezővárosok - az Erdei Ferenc által felmagasztalt típus képviselői. Városi privilégium-forgácsaik vannak csupán, egyébként falvak és/vagy helyi "elosztóközpontok". Virágkoruk 1526 utánra esik.** A szabad királyi várost többnyire csak az összetettebb privilégiumok rendszere, a városfal megléte és az ezzel járó urbanizáltabb jelleg különbözteti meg tőlük, a szász- és bányavárosi életforma előnyeit pedig teljes egészében a német polgárság aknázza ki. Az egyetlen, a szabályt erősítő kivétel Kassa.

Ami tán a legjellemzőbb erre a közösségi identitásra: kizárólag közösségi kultúrája van.  A magyar nép ezt a periódust betöltő szellemi hagyatéka viszont olyan vagyon, amelyet még mindig nem mérünk jelentősségéhez (a mindenséghez) mérten, pedig ez (elsősorban a népdal és népköltés, illetve a nyelv rejtett bölcsességei) a lényeg. Amit erre rákentek a századok, az bizony többnyire már export. 

Végezetül: Mohács előtt individuális kultúra nincs. Ami van, az nagyon kevés - a Jannus Pannoniusok, Kálti Márkok, Kolozsvári Tamások és M.S. Mesterek elszigetelt művészete. Minden más szintén behozatal eredménye. Az egyetem is - Pécs, Óbuda és Pozsony alapításai úgy sorvadnak el, mintha soha nem is lettek volna. A Nagy Lajos és Zsigmond udvarában lebzselő, a Mátyással, Beatrixszal, majd egy emberöltővel később Mária királynővel egy tálból cseresznyéző elit pedig többnyire nem magyar. A főúri udvar funkciói még nem fejlődtek ki, a főpapi környezet pedig az udvarhoz hasonlóan a külföld szellemi tőkéjéből táplálkozik... 

1526 a cezúra.

Kanizsay Dorottya egy teljes elittel együtt a mohácsi csatatéren eltemet egy közösségi identitást is - ami pedig még megmaradt belőle, azt Dobozi Mihály a hitvesével együtt gyilkolja meg a maróti csata után, menekülőben...   

Innentől minden az egyénen múlik. 

A magyarság egyéni vállalás kérdése. Fogalmi háttere individualizálódik. Szapolyai népe és Ferdniánd népe. "Zápolya öldöklő századja" és a "400 éves német elnyomás kezdete"...

És ha még csak dichotómiákról beszélnénk! - De az identitás egyre forgácsolódik és töredezik az egyre több egyre kibeszéletlenebb közösségi trauma súlya alatt. Újból és újból meghasonlik önmagával. Egyre öregebbnek és egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Épp ezért egyre bizalmatlanabb minden külső erővel szemben, miközben (ugyanakkor) sokszor a megoldást is külső hatalmi vagy szellemi tényezőktől várja... 

Befelé tekintve is egyre inkább retteg a kohézió megbomlásától. Éspedig joggal. De a saját ázsiai állapotaiból következő tehetetlenségi nyomatékával való megküzdés hiányának is köszönheti, hogy legtöbbször képtelen szembenézni a mind inkább szaporodó problémákkal. Kétségbeesetten ragaszkodik a szent istváni status quo-hoz - holott a vármegyerendszert már rég a korrupció melegágyává silányította, a nemzetiségek befogadásának toleranciáját a kiszakadásuktól való félelem és egy számukra is életképesebb struktúra kialakítására való igyekezet teljes hiánya váltotta fel. Az egyházi és világi arisztokrácia félelmetes és egyre körmönfontabb eszközökkel körülbástyázott túlsúlya pedig évszázadokig lesz a polgári fejlődés megindulásának, majd a szociális és demokratikus szabadságjogok kivívásának egyik gátja.

Viszont tegyük hozzá az igazság kedvéért: a vármegye a magyar közigazgatásnak még mindig legfőbb alapja marad, a Kárpát-medencei "multietnikus magyar" formáció egysége csak a 19. században bomlik meg, a főnemesség és a főpapság pedig kiválóságok egész sorát adja az országnak, akik sokszor a legsötétebb időkben tesznek csodát, hogy megmentsék népét, kultúráját és intézményeit a pusztulástól... 

A felejtés általános korjelenség lesz - minden korban. A mellérendelő közösségi kategóriák épp ezért fokozatosan számolódnak fel - egy rendi-hierarchikus keretrenszer elemévé kövesednek. A közösség minden lényegeset elfelejt és minden kiüresedő tradíciót konzervál. Pontonként idézi Werbőczi hármaskönyvét és körömszakadtáig védelmezi az Ősiséget - mert egészen a reformkorig képtelen jobbat kitalálni ezeknél... 

S bár igaz: kegyelmi pillanatokra feleszmél révületéből, de utána ismét csak visszaszenderedik. Mindvégig, az egész 500 év alatt csak az egyén képes igazi ébredésre a delíriumból. Néha egyébként már-már csodálatos körülmények között. - Bocskai például csak 45 évesen, a prágai tömlöcben veszi észre, hogy hiába volt hű a Koronához ezidáig, ha az, aki viseli, alkalmatlan a feladatára... 

De ne feledjük: Bocskai lesz az is, aki ügyes taktikával és páratlan érzékkel szólítja egybe az országot egy félelmetes krízisállapot kellős közepén. Megszelidíti a betörhetetlen hajdúkat és még a vonakodó, ellenséges nemesség egy részét is sikerül integrálnia seregének soraiba. Csodát művel - Mózesének is hívja a magyar. De, miután elérte célját, eltűnik. Ugyanúgy, ahogy jött. A semmiből, a semmibe. Egy mellérendelő viszonyrendszeren alapuló, ismét működőképes Magyarország álmával együtt... - De ez a pozitív példa. A Zrínyieké és a Rákócziaké, a Széchenyieké és - talán legutoljára - a Deákoké...

Egy ilyenre tízezer negatív jut. A fokozatos lesüllyedés, majd 1711-től már az önpusztítás végtelenül lehangoló leltára a társadalom története, aminek legvégső pontja az 1944-es önfeladás, ami már valóban a legalja a le(g)aljasodásnak, és amiből minden, ami azóta történt, bizony egyenesen következik...

A szétforgácsolódó identitás egyrészről hamis önképet szül. Illuzionizmust egyfelől, kisebbségi komplexust másfelől. Meg ezek mindenféle változatát és elegyét, amelyek mindig az adott korszakot (is) jellemzik. Másrészről viszont kihasítja magából az individuális magyar történelmet és az individuális teljesítményekben továbbélő magyarság egészen sajátos formációját. 

Történelmi dimenzióiban a fentebb már felidézett államférfiak jelenítették meg ezt a sajátos, magas szintű közösségszervező centripetális erőt. De ott vannak a magyar irodalom, a hazai művészetek, a magyar sport és tudomány példái. József Attila, Puskás vagy Szentgyörgyi, mint legnagyobb közös többszörösök minden kétséget kizáróan élő és működő, integratív erőt képviselnek... 

Ők a magyarság legeredményesebb kollektív identitásképzői az 1526 utáni helyzetben és alighanem elsődlegesen nekik köszönhetjük, hogy még létezünk. 

Ráadául  ott van a másod-, a harmad- és a többi vonal is, megannyi többé-kevésbé befutott, kiforrott és nagyot alkotó tehetséggel, hogy bizonyítsa: az individuális kultúra jelentősége, talán egyedüli pozitív tényezőként, milyen páratlan növekedést produkált 1526 óta, miközben a közösségi lassan lehanyatlik - utolsó, lenyűgöző fellángolása a kuruc költészet... 

A városi lét jelentőségének megnövekedése is ennek a korszaknak alapvető jellemzője. Igaz, ezen településtípus fejlődésének igazi periódusai a békeidőszakok. A tizenötéves háborút megelőző csendesség, a 18. század és a reformkor regenerációs időszaka, és különösen az 1875 és 1914, illetve az 1960 és 1985 közti periódus. Köztük viszont borzasztó társadalmi mozgások: elnéptelenedés, pusztulás, a vidéki társadalom többlépcsős összeomlása, illetve az emiatt a városokba beáramló tömegek növekvő létszáma miatt a nyomor kiszélesedése. Ráadásul tegyük még hozzá, hogy egy-két vidéki centrumot leszámítva igazán csak Budapest jelentősége nő meg, egyszerre "a legemberarcúbb" és a legembertelenebb magyar városként - amely azonban így is, úgy is a vízfejű városhálózat vízfeje marad, dacára az egyedül 1960 és 1985 között megjelenő, csúfos kudarcot valló decentralizációs terveknek... 

A polgárság megerősödik, azonban felemás szerepet visz. A 19. századig "kimarad a történelemből", középkoriassá kövült  városi privilégiumaiban és környezetében él, amit legteljesebben Mikszáth írt meg a Fekete városban. A "haza és haladás" százada reformjainak azonban szintén nem ő a letéteményese, bár haszonélvezője kétségtelenül ő lesz. Már csak azáltal is, hogy létszáma rendkívül megnövekedik. Mindemellett kevés az igazi citoyen és sok a kispolgár. Igaz, előbbiek annál nagyobbak - utóbbiak viszont annál fogékonyabbak a kevésbé magas rendű és a társadalmi kohéziót semmiképpen sem erősítő eszmék, kultúrtermékek és magatartásformák iránt. A parasztpolgári réteg megjelenése és felfutása a dualizmus és a két világháború közötti időszakban óriási közösségi vívmány, melynek eredményei nagyobb tiszteletre és bővebb emlékezetre méltók, mint amekkorára azokat manapság méltatják. De sajnálatos módon ezt a réteget "kulák"-nak minősíti, és brutális eszközökkel lefejezi a kommunista vezetés. A Kádár-korszak felemás falusi polgárosodása, ugyan visszahoz valamit a '45 előtti fejlődésből, de ennek a rétegnek étosza már nagyon vékonyka, önszerveződései kevéssé jelentősek és korlátozott körűek... 

...

Mindez teljesen egyénített képlet a visegrádi struktúrán belül. Ugyanakkor a visegrádi struktúrán belül minden újkori képlet egyénített.

Csehországban Fehérhegy után eltűnik a köznemesség, ami a gazdasági és társadalmi dimenzió primőr mivoltát állítja elő a vallási és nemzeti keretrendszerrel szemben. Ez az egyedülálló folyamat, amely végül a huszadik században és a kultúrában nyeri el a szintézisét a magyar útnak szinte mindenben az ellentéte, ugyanakkor ezáltal a két kultúrkör nem taszítja, hanem éppenséggel gyönyörűen kiegészíti egymást. (Ez a visegrádi dimenziók átválthatóságának egyik hallatlan szépsége.) Ami a szlovák identitást illeti: ez rendkívül kései és problematikus létező. Mindazonáltal működőképes lehet, ha a nyitottság és békés együttműködés e nép körében mindig is erős hagyományaira épít a nemzetvallás múlandó hóbortja helyett. 

Lengyelországban az ország háromszori felosztása sem idéz elő Mohácshoz mérhető törést a pszichében. Bár ennek következtében óriási lesz a különbség az egyes országrészek fejlődése, ezek társadalmi, gazdasági és társadalmi helyzete között, mégis, irigylésre méltóan egészítik ki egymást. A tizenhetedik század közepére megszűnik a protestantizmus, az ország felosztásával pedig lassan mindenütt megindul a polgárosodás. Mindezek végül is kiiktatják azokat az ellentéteket, amelyek a magyar társadalomban egészen 1945-ig megmaradnak: a nemesség túlsúlyának visszafogó jellegét és a nagy eszmei konfliktusok bénító következményeit. 1939 után ugyan több óriási horderejű változás indul meg, de a közösség egységét furcsamód ez sem érinti. Minden ellentét dacára, a lengyel identitás végül is egységet mutat. Épp ezért Lengyelországban csak illuzionizmus van - kisebbségi komplexus legfeljebb az 1945 óta történtek miatt lehet, de azt is felülírja 1980-1981 hagyománya. 

...

És sem a cseheknek, sem a lengyeleknek nincs 1944-ük. Előbbi önálló államiságát ugyanis már 1938-ban felszámolták, utóbbié pedig rá egy évvel lett a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió tulajdonképpen közös akciójának martalékává. 

Ezzel szemben 1944 a magyar történelem legsötétebb esztendeje, amikor a magyar társadalom jelentős részének passzivitása a lehető legsúlyosabb következményekkel járt. Radásul egy szűk réteg nagyon is aktívan kollaborált a nemzet ellenségeivel - köztük éppen azok (beleértve az értelmiség egy részét is!), akiknek a legelemibb kötelességük lett volna az ellenállás... 

1944-ben, és azóta is, ennek a társadalomnak mindig túl széles tömege nem hajlandó zsidó embertársai széles tömegét elismerni magyarnak, az 1944-1945-ös holokauszt eseményeit pedig magyar tragédiának... - Egyedül Bibó István látta meg e minden traumáink közül az egyik legkibeszéletlenebbnek*** az igazi arcát, amely ráadásul tökéletesen megágyazott a háború utáni kollaborációnak, spicliskedésnek és minden, a sztálinizmus és kádárizmus korszakához köthető kollektív bűnnek. Rákosiék nemcsak a kisnyilasokat vették át '45 után, de az egész 1944-es mechanizmust is... 

Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a parasztság jelentős részét már önnön állapotánál és helyzeténél fogva is ki kell zárnunk a felelősök köréből, illetve, hogy a magyar társadalom 1956-ban nem keveset szépített 1944-ért és az utána következő 10 évért is. Ez a mérhetetlenül tiszta forradalom sokat lemosott a gyalázatból...

Azért viszont, ami azóta rárakódott, érthetően nem válallhatott felelősséget... 

Nem csak '56-unk van azonban,

hanem '48-unk és '49-ünk (sőt, 1604-ünk, 1703-unk és 1918-unk is!), melyek kegyelmi pillanatokra bizony gyönyörűen áthidaltak minden viszályt és konfliktust, csodát művelve és közösséget teremtve az amúgy elszigetelt, de magukat mégis magyarként definiáló létformák közt.

Mi mégsem tudunk igazán elköteleződni ezek mellett sem.

Ferenc József vagy Kádár János éráját sírjuk vissza ahelyett, hogy '48-ra vagy '56-ra építenénk. Folyton azt keressük, (mégpedig egy kívülálló szemével lehet, néha már mániákusan is), ami megoszt, és nem azt, ami összeköt. S bár időnként feltűnnek Pfeiffer Zoltánok és Varga Bélák, Sulyok Dezsők, Szabó Zoltánok és Szerb Antalok, Babitsok vagy Németh Lászlók, akik megpróbálnak szellemi hidat képezni a különböző identitások között, de üzenetüket egyre kevesebben hallják meg...

Egy híd mindig A és B pont között feszül - ebből a típusú objektumból olyat még nem látott a világ, amely sok kis pontot sok kis ponttal kötne össze... 

Márpedig a mohácsi átkot másképp megtörni egyenlőre nem kínálkozik megfelelőbb megoldás... 

SzJ

________________________ 

* Csehországban is nagy a jelentőssége a földnek, de a bányászat és az ipar fokozatosan teljesen háttérbe szorítja ennek szerepét, mely amúgy előbb a nagybirtok, majd a paraszti polgárosodás melegágya lesz. Magyarországon iparral a magyarok csak a legminimálisabb és legklasszikusabb, házi-szinten foglalkoznak a manufaktúrák és céhek 18. századi aranykoráig. Lengyelországban a vadon és a tenger determinál. A föld szegény, a termények minősége többnyire nem a legjobb. A mezőgazdaságban az állattenyésztés és erdőgazdálkodás, egyebekben a vízi kereskedelem, a tárgyi kultúra lesz a döntő - ahogy Csehországban is.

** Azért írok ennyit a városokról, mert a városok nagyon-nagyon fontosak. Ennek alátámasztására egyenlőre csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a Mennyei Jeruzsálem, a lehető legtökéletesebb város is - város. A Jelenések Könyve szerint a Mennyországot tehát csupa citoyen fogja lakni. És a citoyen a kulcsszó. Már Arisztotelész Politikájában is.

*** Tudom, hogy napi, heti és éves szinten ma is nagyon sok szó esik a holokauszt áldozatairól. De éppen ezek a mindig elvi és sosem tartalmi, érdemi, a dolog mélységeit boncolgató nyilatkozatok (melyek sokszor éppen olyanok szájából hangoznak el, akik egyáltalán nem érdekeltek e konfliktus tényleges megoldásában - s akkor még finoman fogalmaztunk) akadályozzák meg, hogy a dolog elemi és reális valóságával számot vessünk. Pedig e számvetés nélkül, s az 1944 óta történtek összességével való leszámlás nélkül nem lehetséges továbblépni sem.