Késő este van, már mindenki alszik, de a zongorán még serceg a magnó és én Weöres Sándort hallgatom, ahogy a verseit mondja. És mondja, mondja, cserzetten, el-elfúló hangon, de lélekkel, mágiával és a Teremtésből magával hozott természetességgel. 

Sok mindent még nem értek a kozmikus és nagy rezdülésekből, de a társadalmak és személyek szenvtelen szemlélésének nagyszerű, időn, társadalmon és személyen kívüli állapota már ekkor is sajátom s már ekkor mindennél boldogabbá tesz. 

Ő az én Vergilliusom, ahogy piarista gimnazista kisiskolás önmagamat végigvezeti egy olyan világon, amelyet leírni csak úgy nem tudtam akkor, ahogy nem tudok most sem - de ennek a rendkívüli költői lénynek a halhatatlan bölcsessége és szemléletének nagyszerű, a gyermekiséget és nemtelenséget ötvöző rendkívülisége megnevezhetetlen kozmikus nyugalommal tölt el... 

...

Karácsony más- vagy harmadnapja van, ezredforduló, Főváros. Nem is emlékszem már. Délelőtt talán misére mentem. 

Egyedül, mint mindig. 

A mise latin nyelvű volt - mert akkor még előfordult ilyesmi Karácsony másnapjának délelőttjén. (Ezek szerint mégis akkor történt mindez...)

A latin is mágikus nyelv - de akkor én még nem éreztem a vonzását. 

Csak a Weöres Sándorét... 

Ahogy a "madárka sír" és "örül", "míg piros gerendái közül néz a Hatalmas..." 

Ahogy "mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka..."

Mert: "Amikor még / ember se volt, / páfrány-bokor / fölém hajolt, // apónak hívott / a bokor. / Mikor születtem? / Semmikor, / Két jó marék port / könnyedén / a teremtésből / hoztam én..."

...

Ontológiai istenérv volt még mindez, mert, Szabó Lőrinccel "szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ." Akkor még nem kételkedtem és nem kérdeztem. Pedig aprócska töredékét sem értettem mindannak, ami elhangzott. 

Most már viszont értek - de nem érzek. 

A Pillanat, az Eseménytelenség, a Szent Nyugalom Meditatív zoomja már nem működik.

De én érezni szeretnék...

...

És ülni, és hallgatni ott, és akkor, és ismét ezt a Szent Embert, aki a szó mágiájáról, hitéről és hiteléről beszélt nekem mindennél és mindenkinél inkább hozzám, nekem, értem szólóan... 

És a kívülállás Szentségéről, ami - bár akkor még nem tudtam - a Hét helyett az Egyetlen lesz, amelyben részem lehet... 

...

Most már tudom... 

És mégis képtelen vagyok vele azt mondani: 

"Most mint gallyat a máglya égése, / befogad az Isten szenvedése - / nem véges kín, mint vágott-libáé: / határtalan, mint a termő tájé. / Nem mennék / soha vissza, / nem mennék / soha vissza, / kínom olyan kerek, égi-tiszta."

...

Ő égi-tiszta volt.

Én viszont nagyon is földi és finoman szólva is tisztátalan...

SzJ