A húszas években Gömbös Gyula fiatal politikusnak, a harmincasokban Magyarország addigi története legfiatalabb miniszterelnökének számított a maga 40-50 esztendős kaliberével. A lapok 1932-es beiktatása alkalmával arról cikkeztek, hogy ez az energikus ifjú milyen új energiákat fog majd hozni a ma még Csonka, de Mussolini és Dolfuß segedelmével holnap már újra régi fényében tündöklő (ezt nem írták le - ezt csak Gömbös képzelte hozzá) "magyar élettérbe". 

Az ötvenes dekádban Hegedűs András már a harmincasok generációjának képviselőjeként ülhetett be a Minisztertanács Elnökének bársonyszékébe. Ez akkor és utána is példátlan volt a magyarországi államszocializmus történetében. Mármint, hogy ilyen felelős (ekkor a miniszterelnöki tisztség demonstratíve és reprezentatíve volt az, természetesen) pozícióba ennyire "zöldfülű manust" ültessenek be. 

Ma már az 1955-ben a formális tisztséget elnyerő, akkor éppen krisztusi korban lévő Hegedűs majdnem középkorúnak számítana... 

Pedig a létező szocializmus alkonyán szinte közmondásos lett, hogy a honatyák fokozatosan hozzáöregedtek az ország hajóját kormányzó Kádár Jánoshoz. De nem csak hozzáöregedtek - szellemi és testi állapotuk is vele párhuzamosan hanyatlott le. 

Ilyen hatékonyan működött a demokratikus centralizmus rendszere! 

Ebben a struktúrában az igencsak középkor felé tendáló Dimitrov téri fiúk közgazdász generációja csakúgy ifjú erőnek számított, mint a pénzügyminiszter Medgyessy Péter, a maga imponáló negyven esztendejével. Sőt, nem egyszer magát, a Kádárt a főtitkári pozícióban váltó, kinevezése idején már a hatvan felé közelítő (!) Grósz Károlyt is fiatalnak nevezték...

A kádárizmus mind a mai napig émelyítő körülmények közepette lezajló bukásának esztendeiben a magyar társadalom statisztikailag is igazolható önpusztításának reprezentációja maga a Parlament széksoraiban helyet foglaló képviselői grémium volt. Megannyi alkoholista, vagy az elhízásban, mint betegségben és súlyos egészségügyi kockázatokkal járó állapotban szenvedő, a szó legszorosabb denotációjában értelmezve kivénhedt, dekadens figura foglalt helyet. 

A létezésnek a lehető legpasszívabb, s mégpedig önmagára és környezetére nézve a lehető legkártékonyabban passzív formáját felmutatva. 

A Steindl Imre építette Tisztelt Ház még nem adott helyet élettani szempontból ennél látványosabban befuccsolt politikai generációnak. Pedig, mióta ez az épület áll, a honatyák jelentősebbik része mindig az ötven felettiek közül került ki. Ám, a Monarchia Magyarországáé, és a Horthy-korszakéé is, szükségképpen elvárt bizonyos reprezentációs szintet, méltóságot, és tekintélyt a benne helyet foglalóktól.

Az arisztokrata életstílus elkerülhetetlenül megkövetelte a sportos és mozgékony termetet, a pozitív helyzeti energiákat demonstráló külső megjelenést. Így a főrendiház már eleve nem adhatott otthont ilyesféle mértékben tekintélyét vesztett társaságnak. A képviselőházban pedig egyre több volt a polgári elem, akik többnyire már csak anyagi helyzetüknél fogva sem tehettek mást, mint a mértéktartás és a józan mértékletesség erényeit megjelenítve politizálni. Arról már végképp szót sem ejtve, hogy a köznemességnek sem a kártyázó és vagyonát elivó, vagy Ladányi módjára önfeledten pipázgató és közben termetesre hízó patópálos figurái foglalhattak helyet az országot jelentő deszkákon - hanem azok, akiknek valódi céljuk és ambíciójuk volt, akik az élet valamely területein némi tehetséggel is gazdálkodhattak. 

Az 1945 utáni koalíciós, majd a legsötétebb ötvenes esztendőkben, a korábbiakhoz képest kifejezetten egzotikus látványt nyújtottak a bekerülő munkások és parasztok, akikkel a hatalom akkor hasonlóképpen reprezentálni akart, mint ahogy jogelődje az elegáns arisztokratákkal. Csak ezúttal épp a néphatalom, amúgy törvényhozásként teljességgel kiüresedett funkciójú letéteményeseként, a nép hiteles, napcserzette, megannyi törődés érlelte arcaival.

1956-ot követően aztán helyöket egyre hiteltelenebb és a néptől egyre látványosabban etávolodott fizimiskák vették át. Egyik pillanatról a másikra azon kaphatta magát a dolgozó osztály, hogy "képviselői" a leghiteltelenebb és leghamisabb figurák, akiket csak elképzelni lehet... 

De ők legalább úgy csináltak abban a pár napban, amíg évente egyszer összehívták az országos tanácskozásokat - mintha figyelnének. S mintha felelősök lennének "felelős pozíciójukért". 

Ma ugyan első látásra elfogadhatóbb figurák ülnek benn. Második blikkre azonban hamar meglátszik a fegyelmezetlenség és a növekvő káosz. A törvényhozó hatalmat megjelenítő testület tagjai ugyanis a széksorok között futkározva, röhigcsélve, állandó, masszív és meglehetősen pimasz alapzajt kreálva az egyes beszédekhez, megcsúfolják azt a parlamentarizmust, amelyet egyébként képviselni volnának hivatottak. 

A legkomikusabb pedig az az egészben, hogy társadalmi szempontból, végzettség és szakma tekintetében, illetve a nemi kvóták arányában még soha nem volt ennyire kiegyensúlyozott egyetlen képviselőház összetétele sem. 

És a korfa sem nézett ki ennyire egészségesnek - hiszen a kilencvenes években fokozatosan felszámolódott a gerontokrácia, hogy aztán a kétezresekre egyre több fiatal kerüljön be. S itt, most már a szó minden lehetséges értelmében fiatalokról, húszas-harmincas hölgyekről és urakról van szó. 

Ma a masszív negyvenes Lázár János és Rogán Antal számít öregnek és a "Fiatal Demokrata" jelző hiteltelen reprezentánsának - akiket a Horthy-korszakban még ifjonti erőként regisztráltak volna, az igazi gerontokrácia sötét éveiben pedig kevés esélyük kínálkozott volna bekerülni a képviselőtestületbe... 

Nagyot fordult a világ...

 SzJ